Vitéz Gidófalvy Lajos ezredes születésének 125. és hősi halálának 81. évfordulóján emlékeztünk a hős
parancsnokra, aki egész életével és hősi halálával is hazáját, az emberiség igaz
ügyét szolgálta. Az eseményen jelen volt a Gidófalvy család három tagja is.
A XIII. Kerületi Lokálpatrták Egyesülete, a Balassi Bálint Bajtársi Egyesület és a Gidófalvy
Emlékbizottság szervezésében megvalósuló eseményen egyesületünk alelnöke, Szabó Tamás mondott beszédet.
Magyarország történetének egyik legtragikusabb éve volt 1944, amely a német
megszállással, a deportálásokkal és az ország hadszíntérré változásával kezdődött,
majd a „kiugrási” kísérlet kudarcával és a nyilas puccsal folytatódott. Lakatos Géza
miniszterelnök akaratlanul is megfogta a lényeget, amikor október 15-ét „teljes
sötétbe ugrásként” jellemezte. De voltak, akik ebben a sötétségben is vállalták, hogy
szembe szegülnek, és életekért küzdenek. Köztük volt Gidófalvy Lajos, az angyalföldi
leventekörzet parancsnoka is, aki alakulatát az embermentés és a fegyveres
ellenállás szolgálatába állította.
Gidófalvy Lajos a Székelyudvarhely közelében fekvő Bögözön született 1901-ben,
újév napján, egy vasútipályaőr 12 gyermeke legidősebbikeként. Marosvásárhelyen
érettségizett, majd tanulmányait Budapesten folytatta. 1927–1932 között teljesített
először katonai szolgálatot, ezt követően a civil életben helyezkedett el. Leszerelés
után családot alapított, 1933. július 26-án Budapesten, a Józsefvárosban feleségül
vette a nála tíz évvel fiatalabb Zwar Annát, majd 1938-ban behívták tartalékos tiszti
tanfolyamra, melynek elvégzése után zászlósi rendfokozatba léptették elő. 1940-ben
tartalékos hadnaggyá léptették elő, részt vett a felvidéki és az erdélyi bevonulásban,
majd 1942-ben főhadnagyi rendfokozatot kapott. 1943-ban Nemzetvédelmi
Kereszttel tüntették ki. Határozott náciellenes nézeteket vallott, s úgy vélte, a háború
nem szolgálja a magyar érdekeket, aminek több ízben hangot is adott. Egyszer
fejéhez vágták, hogy magyar tiszt így nem nyilvánulhat meg, mire azzal felelt: „Én
magyar vagyok, azért beszélek így. Semmi közünk ehhez a háborúhoz”.
Cselekedetei ezen hozzáállást tükrözik.
1939-ben, Lengyelország német és szovjet lerohanása után részt vett a lengyel menekültek támogatásában, de barátai, erdélyi
ismerősei is mindig számíthattak a segítségére. Egyik barátja, Farkas András szerint
1942 telén, az újvidéki razzia idején a helyszínre utazott, hogy Farkas családján és
más fogvatartottakon segítsen: „Kérésemre Gidófalvy velem jött, és az ott lakó
leányomon kívül másokat is kimentett.” Ugyanebben az évben hadbíróság elé
állították, mert összeköttetéseit felhasználva közbenjárt egy hontalannak nyilvánított
marosvásárhelyi zsidó órásmester állampolgársági ügyében. Egy hónapos házi
fogság után „bűncselekményét” meggondolatlanságból elkövetett tettnek
minősítették. 1944 őszén az angyalföldi leventekörzet parancsnokaként megbízták a
XIII. kerületi nemzetőregység megalakításával. Mivel a nemzetőrséget a nyilas
hatalom megbízhatatlannak tartotta, november elején átszervezésükkel létrehozták a
honvéd kisegítő karhatalmi alakulatokat (KISKA). Az így felállított XIII/1. KISKA-
zászlóalj vezetője azonban Gidófalvy Lajos maradt, aki titokban éppen ellentétes
célok megvalósítására készült. Az alakulat központja a Vilmos főherceg laktanyában
volt, itt a Tüzér-Fóti (ma Kassák Lajos) Klapka és Róbert Károly körút által határolt
területen épült, 10. ágyús tüzér, a majdani Mátyás laktanya, illetve az 1975-77-ben
épült Tüzér utcai. a későbbiekben Gidófalvy lakótelep területén, amely ebben az
évben ünnepli 50 évfordulóját.
A főhadnagy kapcsolatai az ellenállás legfontosabb csoportjaitól (így többek között a
Bajcsy-Zsilinszky Endre-féle Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságától)
kezdve a vöröskereszteseken és a KISKA-zászlóaljakon át a kommunista újpesti
„partizánokig” terjedtek. Céljuk az emberi életek mentésén túl az lett volna, hogy egy
felkelés kirobbantásával és a szovjet csapatok előtti frontszakaszok megnyitásával
megmentsék a fővárost a pusztító ostromtól, azzal a halvány reménnyel, hogy
bizonyos városrészeket magyar karhatalom tarthat majd ellenőrzés alatt. Az alakulat
nemsokára az üldözöttek, bujkálók és a fegyveres ellenállásra készülők gyűjtőhelye
lett. A zászlóalj novemberben 690, december végére 1200 főt számlált, és a velük
érintkezésben állókkal együtt elérték az 1500 főt is. Bár gondosan ügyeltek a lebukás
elkerülésére, az egység hangulatában az abszurd humor is jelen volt: ki hitte volna
korábban, hogy a Horthy Miklós katonája vagyok kezdetű nótát egyszer tüntetésképp
fogják harsogni egy laktanyaudvaron? Visszaemlékezők szerint, amikor a vonakodó
egységet kötelezték, hogy esküt tegyenek Szálasira, a laktanyába kiszállt nyilasok
háta mögött álló Gidófalvy a szöveget kénytelen-kelletlen ismétlő fiúknak ökölbe
szorított kezét lengetve mutatta: „lófenét”.
A zászlóalj állandó veszély közepette mentette a menthetőt. Papírokkal látták el az
üldözötteket; a káposztásmegyeri vízműnél, az elektromos műveknél, a gyárakban
és a főbb közlekedési csomópontokon őrséget állítottak a rombolások
megakadályozására. A robbanószerkezetek leszerelésével gátolták meg a Nyugati
pályaudvarnál levő Ferdinánd híd és az akkori Aréna útnál l(mai Dózsa György út)
levő „százlábú híd” felrobbantását. Karácsonykor, amikor a Vöröskereszt védelme
alatt álló több mint ezer felnőtt és gyerek számára menedéket nyújtó Vilma királynő
úti gyermekotthont nyilasok támadták meg, a zászlóalj egy közelben állomásozó
csoportja sietett a segítségükre. Ezután állandóan őrizték az épületet, s többször
vívtak tűzharcot a visszatérő nyilasokkal. Hivatalosnak feltüntetett fellépéssel több
elhurcolt embert szabadítottak ki a nyilasok markából, még a Hűség Házából is. Ha
alkalom nyílt rá, rajtaütöttek a felfegyverzett pártszolgálatosokon, kézigránátokkal és
golyózáporral vették tűz alá a Petneházy utcai „nyilasházat”. A Tarnay réten
megtámadtak és működésképtelenné tettek egy német légvédelmi üteget.
Ugyanakkor Gidófalvy óvott az idő előtti, kockázatos fegyveres akcióktól. Ahogy
egyik századparancsnoka fogalmazott: „Könnyebb két-három nyilast lelőni, mint
emberek százait hónapokon át bújtatni”.
Az egyre szaporodó összetűzések, feljelentések és a fokozott gyanakvás nyomán
1945. január 8-án hajnalban csendőrök és fegyveres pártszolgálatosok csaptak le a
Vilmos laktanyára. Mintegy 120-150 embert letartóztattak, és az Andrássy út 60-ba
vitték őket. Aki tudott, menekült, és voltak, akik a korábban hozott biztonsági
intézkedéseknek köszönhetően nem tartózkodtak a helyszínen. Gidófalvy elkerülte
az őrizetbe vételt, ám a források utoljára 1945. január 10-én említik a nevét. Sorsát
ettől a pillanataitól kezdve homály fedi. Eltűnéséről és halála feltételezett
körülményeiről számos találgatás látott napvilágot. A zászlóalj felszámolása után
társaival azt tervezték, hogy átjutnak a fronton a szovjetekhez. Vannak, akik úgy
vélik, ekkor esett el vagy veszett nyoma. Más források szerint nem került sor a
kísérletre, mert nem jelent meg a megbeszélt találkozóhelyen. Egyes
visszaemlékezések arra engednek következtetni, hogy Gidófalvy és bajtársai
megkísérelték megmenteni a robbantásra előkészített Erzsébet hidat, és az akció
közben vesztették életüket. Bárhogyan is alakult a főhadnagy sorsa, bátorsága vitán
felül áll, amelyre érdemes újra és újra rávilágítani.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Gidófalvy Lajos emlékét a volt katonáiból alakult Emlékbizottság, 4 éve a
Balassi Bálint Bajtársi Egyesület, a XIII. kerületi Lokálpatrióták Egyesületével
közösen ápolja. Az Emlékbizottság tevékenységének köszönhető, hogy Gidófalvy
Lajos főhadnagyot 1948-ban posztumusz őrnaggyá, majd születésének 90.
évfordulója alkalmából 1991-ben a Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere
posztumusz ezredessé léptette elő. Az Emlékbizottság tevékenysége által Gidófalvy
Lajos emléke túlélt minden eddigi rendszerváltást, aktív közbenjárásuknak
köszönhető, hogy Budapesten az1975-1977 között, a volt Ágyú utca és a Vilmos,
majd Mátyás laktanya helyén épült lakótelep viseli e megtisztelő nevet, két helyen
pedig emléktábla, mely közül az egyik, a Fővárosi Tanács által leleplezett épp itt,
örökíti meg a hős parancsnok és az általa vezetett zászlóalj tetteit. Gidófalvy Lajos
ezredest a II. Világháború során kifejtett embermentő tevékenységéért a Yad
Vashem Intézet 1996-ban a „Világ Igaza” kitüntető címmel ruházta fel.
Hazaszeretetét és tiszti becsületét katonahőseink sorába emelte a
demokratikus törvények alapján újjászerveződött Vitézi Rend is az által, hogy 1997-
ben a rend tagjainak sorába felvette.
Katonai tevékenység során tanúsított kiemelkedő helytállásáért, bátor
magatartásáért pedig 1998-ben a Magyar Köztársaság belügyminisztere posztumusz
„Bátorságért Érdemjel”-et adományozott részére.
Tisztelt Emlékezők!
Minden esztendőben a világ számos emlékhelyén, s temetőjében emlékeznek
meg a hálás utódok az ismert, vagy ismeretlen katonahősökről, akik fegyverrel
biztosították ezeregyszáz éves államiságunk fennmaradását. Ezek egyike vitéz
Gidófalvy Lajos ezredes, aki tetteivel tovább öregbítette a magyar katona messze
földön híres vitézségét és hősiességét, s ma már a világ számos országában ismerik
nevét és cselekedeteit.
Életét és tevékenységét több könyven is megörökítették. közte Gazsi József:
Egy zászlóalj krónikája – Ellenállók Angyalföldön, 1972. Zrínyi Katonai Kiadó, Sárközi
Sándor: In memoriam Gidófalvy Lajos; Budapest XIII. Kerületi Önkormányzat
Polgármesteri Hivatala, Bp., 2000
A tisztelet koszorúját Devánszki Kata és Szabó Tamás alelnökök helyezték el.
Az ő emlékére is fogunk emlékezni június 11-én megtartandó Lakóközösségi Napon,
amikor köszöntjük a róla elnevezett lakótelepet felépítése 50. évfordulóján.
